Bölcs mondás tehát az, hogy a jó pap holtig tanul, de teljesebbé válik azzal, ha hozzátesszük, hogy amit eddig tudott, azt nem felejti el hasznosítani. Most, a tavaszi vetésre, ültetésre készülve nyolc méltatlanul mellőzött zöldségfélére hívom fel Olvasóink figyelmét.

Ezek közös jellemzője, hogy nem támasztanak különösebb igényt a talajjal és az időjárással szemben, viszonylag egyszerűen termelhetőek és – homogén génállományúak lévén – a helyben termett magvaikkal vagy gumóikkal tovább szaporíthatók.

Gyerekkoromban a falumbeli háziasszonyok többször tettek az asztalra babból, fejeskáposztából, tökből, burgonyából, lisztből főzött és sütött ételeket, mint manapság.

A karfiolt, a bimbóskelt, a cukkinit és a termesztett gombákat még hírből se ismerték, viszont nagy szakértelemmel használták a fűszernövényeket. Az édesköményt, a zöldspárgát, az ananászcseresznyét magam is csak évtizedekkel később ismertem meg.

A csicsóka (Helianthus tuberosus L.) a napraforgóhoz hasonló, de jóval kisebb virágai magas száron nyílnak és a talajban sok gumót fejleszt. Szükség esetén félárnyékban is megélő, igénytelen, szárazságtűrő, agresszív növény, amely még a tarackot is kiirtja. A gumói a leghidegebb télen se fagynak el, de nehezen tárolhatóak, mert nedves helyen megpenészednek, száraz helyen pedig megfonnyadnak. A régi fajták rücskösek, nehezen tisztíthatóak, az újak azonban sima felületűek.

A gumókat szeptembertől késő őszig lehet szedni, a bennük levő szénhidrát nem keményítő, hanem inulin formájában van jelen, ami lehetővé teszi, hogy a cukorbetegségben szenvedő emberek is fogyaszthassák! A burgonyához hasonlóan, főzve, sütve kiváló étel, de lisztet és gyermektápszert is készítenek belőle. Az ipar a gépjárművek üzemeltetésére alkalmas etilalkoholt állít elő a gumókból, a szárát pedig sertések, juhok és házinyulak takarmányaként hasznosítják.

Az új-zélandi spenót (Tetragonia tetragonoides (Pall.) O. Ktze) háromszögletű levelei húsosak, vastagok, a közönséges spenóthoz hasonlóan készíthetőek el. Melegigényes, egynyári növény, talajban nem válogat, de sok vizet és nitrogén tápanyagot kíván. Ősszel az érett magjait elszórja és azokból a következő tavasszal megújul, ezért sokáig évelő növénynek vélték. A magja lassan csírázik, ezért az elvetett területet kapálni, gyomlálni kell.

A karós bab (Phaseolus vulgaris L.) hasonlóan termeszthető és hasznosítható, mint a bokorbab, de több vizet fogyaszt, a párás környezetet kedveli. A két és fél méter magasra csavarodó hajtásainak támasztékra van szükségük, gyakran kerítésre, vagy karókra futtatják fel. Régebben, amikor a gyomirtó vegyszerek még nem voltak ismertek, a kukorica köztes növényeként termelték, felfuttatták a kukorica szárára.

Értékes konyhai nyersanyag, amelyből levesek, főzelékek, köretek készíthetők. Jelentős az aminosav- (fehérje alapanyag), valamint B1-, B2- és E-vitamin, kalcium-, foszfor- és vas artalmuk is.

A díszbab (Phaseolus coccineus L.) piros vagy fehér virágokat nyitó futó növény, amelynek szára 2-4 magasra csavarodik fel, ezért lugasok, kerítések befuttatására különösen alkalmas. A meszes, lúgos, laza talajt kedveli. Melegigényes lévén csak április vége felé ajánlatos elvetni, mert a talajmenti fagyok a csírákat károsíthatják; a csírázás és a virágzás idején igen sok vizet igényel; ennek hiányában elrúgja a virágait!

Legismertebb fajtája a Juliska-bab, amelynek zsenge hüvelyei zöldbabként készíthetőek el, a beérett magja pedig téli ételek jól tárolható nyersanyaga.
A lóbab (Vicia faba L.) egyike a legrégebben ismert kultúrnövényeknek. Nálunk a korábbi évszázadokban igen elterjedt növény volt, manapság kevesen ismerik. Európa nyugati részében jelentős területen termelik étkezési és takarmányozási célra. Rövid, zömök hüvelyeiben 2-5 jókora mag helyezkedik el. Ezek zsenge állapotukban zöldborsó módjára főzhetők meg, vagy köret és saláta készíthető belőlük. Jelentékeny fehérjetartalmuk miatt értékes táplálékot adnak.

A csicseriborsó (Cicer arietinum L.) nálunk a gyenge, hegyvidéki talajok fényigényes növénye volt. Igen jelentős mennyiségben termelik Afrikában és Délkelet-Ázsia országaiban, ahol népélelmezési növénynek tekinthető. Az Európába letelepedő indiai, thaiföldi, vietnami árusok a falafel nevű étel készítéséhez nagy mennyiséget használnak fel belőle. Rövid hüvelyében 2-4 szem, sok szénhidrátot és fehérjét tartalmazó mag érik.

A mángold (Beta vulgaris convar. vulgaris DC.) két változata ismert: az egyik nagy, hullámos felületű leveleket, a másik vastag levélnyelet fejleszt. Az előbbit főzeléknek, köretnek használják, az utóbbit spárga módjára készítik el. Valamikor jellegzetes magyar zöldségnek tartották, de ma is nagyobb figyelmet érdemelne, mert 1-2 négyzetméternyi területen ellátja a családi konyhát ízletes és vitaminokban (A és C vit.) gazdag nyersanyaggal, amely májustól a fagyokig, folyamatosan takarítható be. Ha ősszel lombbal, vastagon betakarjuk, akkor kora tavasszal hajtani kezd és ez adja a legkorábbi, friss zöldséget.

Közeli rokonai, a cékla, takarmány- és a cukorrépa; miként ezek, a mángold is kétéves növény: első évben fejlődik ki a tekintélyes méretű répája, a második évben a virágszára és a magvai. Erőteljes fejlődéséhez sok vízre és káliumra van szüksége. Gomolytermését a tavaszi fagyok elmúltával kell elvetni, a kikelő növényeket egyelni szükséges.

A pasztinák (Pastinaca sativa L.) fehér karógyökeret fejlesztő, egyéves zöldségféle. Kiválóan alkalmas a talajra nagyon „válogatós” petrezselyem pótlására; ahol a petrezselyem gyökere görbén, vékonyan, betegesen nő meg, ott a pasztinák még erős, vastag gyökereket fejleszt. Igaz, ezek édeskés ízűek, de ez sózással ellensúlyozható; a húsok mellé ízletes mártás készíthető belőle.

Árnyékban is megélő, hidegtűrő növény, amely a gyengén savanyú, laza talajt kedveli. A magjai csupán egy évig csíraképesek; ha elvetés után nem jutnak bőségesen vízhez, akkor vontatottan vagy egyáltalán nem kelnek ki.